Szóköz podcast

Standard, avagy irodalmi nyelv

Bár már többször szót ejtettünk a standard (vagy: sztenderd) nyelvváltozatról, az irodalmi és köznyelvről, a helyénvaló vagy nem helyénvaló beszédről, talán nem tisztáztuk eddig, hogy mi is az, hogy standard, hány van belőle és mikor használjuk.

Nem véletlenül fogalmaztam úgy, az elején, hogy standard nyelvváltozat. Ez ugyanis egy olyan dialektus, amelyben standardizáció játszódott le, és amely autonómmá vált. A standard tehát abban különbözik a nem standard dialektusoktól, hogy nemcsak magától, természetes módon kialakult normája, hanem mesterségesen létrehozott, kodifikált (vagyis általános és helyesírási szótárakban, nyelvtanokban, nyelvhelyességi kézikönyvekben rögzített, „törvényesített”) normája is van. A standard dialektust többnyire az írott szövegekben használják, a művelt anyanyelvi beszélők beszélik, ezt tanítják az iskolákban és az adott nyelvet tanuló nem anyanyelvi beszélőknek is. Viszont, amint a megfogalmazásból is kitűnik: ez is „csak” egy dialektus.

Hétköznapi értelemben ez felel meg az irodalmi nyelvnek, amelynek a magyarban eleve minimum két változata van, egy magyarországi és egy erdélyi. Nyilván a többi elcsatolt területen élő magyarság nyelvének is megvannak a maga sajátosságai, de kisebb számbeli arányuk miatt általában nem beszélünk egységesen különböző nyelvváltozatról. Ugyanakkor, habár elméleti szinten elkülönítünk különféle nyelvváltozatokat, a gyakorlatban az egyes változatok összemosódnak. Az igaz ugyan, hogy vannak bizonyos (pl. fonetikai, lexikai) jegyek, melyek például kifejezetten az egyes nyelvjárásokra jellemzők, de számos nyelvi jegyről, elemről nem tudjuk pontosan megállapítani, hogy a standard vagy éppen egy adott nyelvjárás része. Fontos az is, hogy a standardhoz hasonlóan a nyelvjárásoknak is megvan a saját nyelvtani rendszerük, szókészletük, valamint a sajátos hangrendszerük. Vagyis mindkettő egy teljes és önálló nyelvváltozatot képez. Ennek ellenére mégis elterjedt a nézet, hogy a standard sokkal jobb, szebb vagy értékesebb, így feltétlenül szükséges a társadalmi érvényesüléshez, a nyelvjárásias beszédmód pedig kerülendő, ha az egyén társadalmi szempontból eredményes szeretne lenni. Ezzel a szemlélettel ellentétben az egységes irodalmi nyelv kialakulását megelőző időszakban, beszédben és írásban egyaránt, a nyelvjárást alkalmazták.

1772-től 1920-ig (a trianoni békediktátumig) számítjuk az újmagyar kort, amikor megtörténik a standard köznyelv kodifikálódása. Ezzel kapcsolatban kétféle lehetőség kínálkozott: a saját, nemzeti nyelv versenyképes szintre emelése, avagy egy versenyképes nyelvre (pl. németre) való átváltás. Erre reflektálva a nyelvújítás egyik legfőbb alakja, Kazinczy Ferenc, egyik levelében a következőt írta: „Nemesebb és hasznosabb foglalatosság nem lehet, mint a hazai nyelvet a legfőbb tökéletességre vinni”. Ennek következményeképp Magyarországon – Kazinczy szerepe és Széphalom elhelyezkedése miatt – az északkeleti nyelvváltozat vált a standard köznyelv alapjává. Ez a tény pedig egyenlő azzal, hogy a mai standard nyelv tudományos értelemben ugyancsak egy dialektus kodifikált változata. Ez eredményezte azt, hogy a mai úgymond hivatalos köznyelv némelykor idegen a mi erdélyi fülünknek (és nem csak nekünk), s hogy például az zárt ë, mely szinte minden más nyelvjárás része, nem került be az irodalmi nyelvbe.

Az eredeti adás 2018. jan. 9-én hangzott el a Kolozsvári Rádióban.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .