Megmondom az őszintét

Megmondom az őszintét – engem nagyon zavar ez a kifejezés, s gyanítom, hogy nem vagyok vele egyedül. Gyanúmat mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Grétsy Lászlót is megkereste egykoron egyik olvasója azzal a kérdéssel, hogy egyéni érzékenységről volna-e szó, vagy valóban sántít ez a forma.

Megnyugtathatjuk azokat, akik szintén felszisszenek a kifejezés hallatán: szó sincs csupán egyéni érzékenységről! Mindenki megérti ugyan ennek az két-három évtizede elterjedt kifejezésnek a lényegét – azt jelenti: ’megmondom valamiről az őszinte véleményemet’ –, de magát ezt a kifejezésformát nem tartják az igényes köznyelvben való használatra alkalmasnak. S ebben a véleményükben voltaképpen mi is osztozhatunk, már csak azért is, mert a szótárak is igazat adnak nekünk. Új értelmező kéziszótárunk az őszinte szócikkben már közli a megmondja az őszintét formulát, de biz rövidítéssel ellátva. Ennek a rövidítésnek a feloldása pedig a szótárban ez: „a bizalmas, közvetlen, fesztelen hangú társalgásra jellemző, a választékosabb vagy a hivatalos érintkezésben nem használatos”. Azt tehát nem mondhatjuk, hogy egészében véve rossz ez a kifejezés, de azt igen, hogy csak olyan beszéd-, illetve szövegkörnyezetben kifogástalan, amelytől nem idegen az említett bizalmas stílus.

A Nyelvművelő kéziszótár szócikke erről így ír: „A kevésbé igényes beszélt nyelvben használatos, talán humorosnak szánt szófordulat: megmondja (neki) az őszintét, azaz őszintén megmondja, illetőleg megmondja (neki) az őszinte véleményét. A választékos köznyelvben és írásban csak ez utóbbiakat használhatjuk.”

Tehát visszatérünk örök vesszőparipámhoz: legyünk körültekintők, hogy adott beszédkörnyezetben helyénvaló-e vagy sem a kifejezés, amit használni akarunk.

Az eredeti adás 2018. május 10-én hangzott el a Kolozsvári Rádióban.