De vagy viszont. Vagy deviszont?

Néhány hete a Könyvjelző* Facebookon is közvetített adása kapcsán jegyezte meg egyik hallgatónk, hogy „gyakran használjak a sajtóban, rádióban beszélgetés közben a de és a viszont szavakat egymás után, vagyis így: de viszont. Nem akarom én magyarázni a helytelenséget” – írta, és kérte, hogy beszéljünk róla. Amint akkori válaszomban megígértem, foglalkozom vele a Szóközben. Lássuk hát, hogy is állunk a deviszonttal?! Szabó Tamás Péter olyan kitűnő összefoglalót írt róla a Nyelv és Tudományban, hogy örömmel dolgoztam szövegéből.

Abban megegyezhetünk, hogy a de viszonttól ki szokás borulni. Van, aki viszket tőle, allergiás rá, van, akinek a fülét sérti, vagy egyenesen sikítófrászt kap. „Vagy de, vagy viszont!” – szoktuk hallani az intelmet, ha esetleg kimondanánk, leginkább iskolában. Úgy tűnik, a tiltás ellenére használatban marad, bár a nyelvművelők és a tanárok keltette hátszél nélkül valószínűleg észre se vennénk, hogy létezik.

Amit a de viszont ellen leginkább fel szokás hozni, hogy logikátlan, hiszen két azonos kötőszót halmoz egymás mellé. Aki tehát használja, az ráadásul szószaporító is. De hát a nyelvhasználók már csak ilyenek: évszázadok óta írnak le és mondanak ki felesleges szavakat logikátlanul. Ráadásul a de viszont csak hatvan éve számít hibának, így a régi szerzők felmentve érezhetik magukat.

A nyest.hu cikke szerint a viszont (régibb formájában: viszontag) kezdetben helyhatározószó volt (kb. ’átellenben’ jelentésben), majd módhatározószóként szilárdult meg (kb. ’ezzel ellentétesen’ jelentésben). Csak ezután vált kötőszóvá, de már kötőszóvá válásának kezdetétől fogva előfordult más, ellentétet kifejező kötőszókkal. A devel alkotott kettőse a Magyar történeti szövegtár alapján már a 18. század vége óta előfordul ellentmondás, ellentét, kölcsönösség vagy egyidejűség, párhuzamosság kifejezésére.

De miért gondoljuk hibásnak? A nyelvhelyességi szabályok ugyanúgy terjednek, mint a városi legendák: valakinek eszébe jut valami, a többieknek pedig már tényként adja tovább. Azt mondani, hogy ez a kifejezés nem jó, illetve kijavítani miatta másokat: ez egyfajta szokás. Hagyomány. A hagyományoknak pedig, így a nyelvhelyességi szabályoknak is, eredete van. Simonyi Zsigmond Helyes magyarság című 1903-as kötetében a de viszontnak nyoma sincs. Hasonlóan nem említi a Pintér Jenő által szerkesztett Magyar nyelvvédő könyv 1938-ban és Szécsi Ferenc Magyar nyelvvédő könyve sem 1943-ban. Az 1954-ben megjelent Nyelvi segédkönyv szerkesztők számára azonban valami miatt „mindenképpen kerülendő”-nek tartotta, így a kiadói szerkesztők arra kaptak bátorítást, hogy irtsák a kéziratokból a de viszontot, ahol érik.

Balázs Géza 2001-es Magyar nyelvhelyességi lexikonja már kissé toleránsabb: „részben elfogadható”-nak tartja a kifejezést (hogy miért csak „részben”, az nem derül ki). Minden esetre, ha Verseghy Ferencnek, id. Fáy Andrásnak, Baróti Szabó Dávidnak, Paulay Edének, Karinthy Frigyesnek, Balázs Jánosnak nem okozott gondot a de viszont használata, talán nekünk sem kell annyira szigorúaknak lennünk. Persze, azért csak módjával és körültekintően de viszontozzunk…

*A Kolozsvári Rádió egykori műsora. Az eredeti adás 2018. május 14-én hangzott el a Kolozsvári Rádióban.