Rákérdez, ráír
„Tessék rám írni, nehogy elfelejtsem” – hangzott a kérés, és már jött is a válasz: milyen színű tollal és hova írjak rád? Bár már egyre többen és egyre inkább használjuk a közösségi média csevegőfelületeivel egy időben elterjedt ráír igét, azért még mindig erős annak elsődleges jelentése, azaz, hogy valaki valakire fizikailag rá ír valamit. A ráír, körülbelül ír neki, emlékezteti jelentésben olyannyira új szó, hogy tíz évvel ezelőtti értelmező szótárunkban nincsen benne, holott nap mint nap használjuk: mindenkire ráírok, hogy tudassam a feladatokat; rám írt, hogy megkérdezze, tudok-e neki segíteni.
Maga az ige természetesen nem újkeletű, bár az említett, Tinta kiadós szótárban csak ráírat formát találtam: a ’felszólít, hogy valamit írjanak rá valamire’ jelentés mellett megjelenik a ’tulajdont hivatalosan átruház valakire’ (pl. ráíratta a házát), és a ’követelést ráterhel, ráruház valamire, valakire’ jelentés is (pl. az adósság összegét ráíratta az adós házára).
Első eszmefuttatásom szerint a ráír ige a rászól, rákérdez, ráköszön hatására jöhetett létre. A rászól igének ugyan ma már szintén használatos átvitt jelentése is, az eredeti ’hangos szóval figyelmeztet’ (pl. rászól a gyerekekre, hogy legyenek csendben) mellett a rászólnak is van egy ’emlékeztet’ értelmű jelentése – mely szintén nincsen benne értelmező szótárunkban. A rákérdez viszont annál inkább, két jelentéssel is: rákérdez valamire, azaz általában valami kellemetlen dolgot határozottan tudakol, illetve játékban a keresett személy, tárgy stb. nevét tartalmazó kérdést tesz fel. Ráköszönni olyankor szoktunk valakire, ha előre, általában hangosan, nyomatékosító kézmozdulattal köszönünk neki.
A ráírhoz hasonlóan nem találunk a szótárban rákeres igét. Ez is a számítógéphasználat elterjedésével kialakult szó, és azt a műveletet fedi, amit egy-egy dokumentumban a Ctrl+F paranccsal végezhetünk: azaz amikor egy adott keresőmezőbe beírunk egy szót, szókapcsolatot, és – rákeresünk. A ráír tehát most nem szerepel szótárainkban, ha azonban kicsit visszamegyünk az időben, és elővesszük pl. a sokat emlegetett Czuczor Gergely és Fogarasi János által a XIX. század második felében szerkesztett, és mára elavultnak tartott első nagy anyanyelvi szótárunkat, meglepő dologra bukkanunk. Második jelentésben tárgyatlan igeként utal rá: ráír vkire, azaz írásbeli felszólítást küld vkinek, írásban felszólít, utasít vkit; pl. ráír az adósaira; a Czuczor–Fogarasi még irodalmi példát is hoz, Arany János egyik leveléből idéz: „Vas Gerebenre jóformán ráírtam volt, hogy küldjön pénzt.”
A tanulság: nincs új a nap alatt, és legfurább szószüleményinkre is találhatunk jócskán előzményeket.
Az eredeti adás 2018. június 28-án hangzott el a Kolozsvári Rádióban.
Elfogadhatom azt a magyaràzatot, hogy règen is hasznàltak bizonyos kifejezèseket, de akkor mièrt nem fogadtàk el azokat az iskolàban amikor tanìtottàk a fogalmazàst ès a helyesìràst ?
Màs valami: Nekunk beszèdtrèning helyett kiejtèst tanìtottak, korrektùra helyett kijavìtottak. Nem az a baj, hogy „ùj” szavakat kevernek a magyarba, hanem az, hogy nem tanìtjàk a jelentèsuket, sokszor nem is tudjàk, vagy el is torzìtjàk. Talàn ezekkel is meg kell vàrni, hogy vissztèrjenek hasznàlatba?
Kedves Magdi!
Köszönöm a hozzászólást!
Hogy miért nem fogadtak, vagy fogadnak el bizonyos dolgokat az iskolában, azt nem tisztem megválaszolni. Emellett az iskolai anyanyelvtanítás sokkal normakövetőbb, éppúgy, ahogyan a helyesírás is csak évekkel később követi le az élőszóbeli változásokat.
Ami másik kérdést illeti, két külön dologról van szó. A beszédtréning egy olyan hosszabb folyamat, amelyben a légzés- és beszédtechnikától a kiejtésen át a kiállásig rengeteg mindennel foglalkozunk. Emellett a gyakorláson van a fókusz, tehát nem pusztán valaminek a megtanításán, sokkal inkább a gyakorlottság megszerzésén. A kiejtés, amit ön mond, csak egy része ennek.
A korrektúra pedig egy szakkifejezés, azt a folyamatot jelenti, amin minden kiadás előtt álló könyv szövegének át kell mennie legalább kétszer, illetve azt a munkakört (korrektor), aminek minden kiadóban kötelező lenni (éppúgy, mint pl. szerkesztőnek).