Beköszön, kiköszön

Ha már két napja különböző igéknek az igekötőktől függően változó jelentésével foglalkoztam, maradjunk még kicsit ennél a témánál. Ma a köszön szó van terítéket, ennek is a beköszön – kiköszön párosa, de ne szaladjunk ennyire előre!

A ráköszönt már említettem: ráköszönni olyankor szoktunk valakire, ha előre, általában hangosan, nyomatékosító kézmozdulattal köszönünk neki. Pl. Hangosan ráköszönt régi tanárára. Senkit sem vesz észre az utcán, úgy kell ráköszönni.

Fel- és leköszönni, elsődleges értelemben, nemigen szoktunk, legfennebb, ha a köszönés térbeliségére szeretnénk utalni, például kint volt az erkélyen, így felköszöntem neki. A leköszön igének ugyanakkor van átvitt értelme, tisztségéről lemond, tisztségből távozik értelemben; pl. leköszön a hivataláról; a korábbi elnök leköszönt mandátuma lejártával. Elköszönni pedig akkor szoktunk, amikor búcsút veszünk valakitől.

A beköszönnek szintén van egy, valamilyen formában a térbeliségre utaló jelentése. Általában olyankor használjuk, amikor nem időzünk sokat valakinél, udvariasságból vagy időhiány miatt épp csak belépünk hozzá pár szóra, azaz beköszönünk. A beköszön – kiköszön páros azonban a mindennapi beszédben kevésbé használatos, ez utóbbi meg is ütheti egyesek fülét. Nem hiszem, hogy bármilyen média-egyetemen szakszóként tanítanák, de valamilyen formában mégiscsak erről van szó: véleményem szerint a lehető legpontosabb kifejezés arra a tevékenységre, amikor egy műsorvezető, bemondó üdvözli, majd elbúcsúzik hallgatóitól, nézőitől. Mindkét esetben leíró használatról van szó, azaz magát a tevékenységet lehet beköszönésként, kiköszönésként leírni, a műsorvezető szövegében természetesen elköszön a közönségtől. A be- és kiköszönés egyébként ékes példája annak, hogy egy nem térbeli eseményt is térben képzelünk el: ha a műsoridő egy zárt egység, akkor az elején bele megyünk, majd a végén kijövünk belőle.

Az eredeti adás 2018. június 29-én hangzott el a Kolozsvári Rádióban.