Izé

Régóta rágódom egy olyan szó boncolgatásán, amelyik időről időre divatszóvá válik, egyesek beszédében mindig hangsúlyosan jelen van, másoknál időnként tűnik fel újra s újra. Ez a szó, izé, hogy is mondjam… az IZÉ. Szerencsémre Grétsy László is szembetalálta magát ezzel a problémával, lássuk, mire jutott!

Erre a kis szócskára már több mint fél évezrede vannak írott adataink. Még az is lehet, hogy egy ősi finnugor kori szótő -é képzős magyar továbbélésével van dolguk.

Persze, ha csakugyan fölösleges lenne, nem védeném, de korántsem haszontalan. Kétféle jelentése is van. Egyrészt olyasvalamit „jelent”, fejez ki, aminek a neve nem jut eszünkbe, illetve amit nem tudunk, vagy nem akarunk megnevezni. Ilyenkor kérdezi pl. – valóban naponta akár százszor is – a kisgyerek, ha egy számára ismeretlen dolgot lát: „apa, mi ez az izé?” Vagy figyelmezteti serdülő lányát egy jó szándékú, de ezáltal éppen a túlzott illedelmeskedés csapdájába esett anyuka: „igazítsd meg a szoknyákat, mert kilátszik az izéd!”

De ez még csak az első jelentés volt, noha, mint láttuk, már maga is több egy. Ám nemcsak ilyenkor, tehát valaminek a megnevezésére vagy éppen meg nem nevezése használatos, sőt gyakori az izé, hanem akkor is, amikor emlékezetkiesés elfedésére, időhúzásra, fogalmazási zavar áthidalására szolgál. Szemléltesse ezt is egy példaféleség: „Mi is volt, izé, amiről az imént beszéltünk?” Ez a fajta használat nem is csak az izére jellemző, hanem más olyan szavakra is, amelyek többnyire csupán arra valók, hogy a beszélő időt nyerjen mondanivalójának a maga számára való visszaidézésére s rendbe szedésére. Ezt az izét és társait amilyen a hát, a szóval, az ugyebár s még jó néhány úgy nevezzük: töltelékszavak, beszédtöltelékek. A majd minden mondatnak hosszúra nyújtott á-val (hááát) s utána jókor a szünet tartásával való megkezdése szintén jellegzetes gyerekszokás, de a kevésbé iskolázott felnőttek beszédében sem ritka.

Az izéről értékelésül hadd mondjam azt: minduntalan való használata csakugyan nem kívánatos, mert szürkíti, sematizálja a beszédet. De ha csak mértékkel használjuk, továbbá figyelembe vesszük, hogy képzővel, igekötővel bővült származékai is vannak, s azoknak is megvan a maguk sajátos szerepe, jelentése, hangulata, (ne izélj már!, elizél, megizél stb.), csak azt ajánlhatom mindnyájunknak: ne izélgessük már annyit ezt a kétségtelenül lejáratot, de kiközösítés helyett mégis kíméletet érdemlő szót!

Grétsy László: Anyanyelvünk tájain. Bp., Tinta, 2017. 202-203. old.

Az eredeti adás 2018. október 17-én hangzott el a Kolozsvári Rádióban.