Emberközpontú nyelvművelés

Helyesen beszélünk-e magyarul, az anyanyelvünkön? Olyan kérdés ez, mintha egy kerékpárversenyzőtől azt kérdeznénk, hogy helyesen biciklizik-e, vagy egy szobafestőtől, hogy helyesen fogja-e az ecsetet. Nyilván igen, hiszen ez a szakmája, ehhez ért a legjobban. A magyar nyelvhez mi, magyar anyanyelvűek értünk legjobban, tehát enyhén szólva csacsiság helyes vagy helytelen kifejezésmódról beszélni. Természetesen, abban az esetben, ha olyan személyről van szó, aki tökéletesen birtokában van a nyelvnek, hiszen például az, hogy „voltunk piachoz, látunk sok emberek”, helytelen mondat, de ilyet magyar ember nem mond – vallja például Szilágyi N. Sándor kolozsvári nyelvész.

Mielőtt sokan felkapnák vagy rosszallóan csóválnák a fejüket, gyorsan leszögezem: helyénvaló vagy nem helyénvaló beszéd viszont igenis van! Másképp beszélünk, másképp kell beszélnünk otthon a családban, a barátokkal, az iskolában, munkahelyen vagy egy nyilvános szereplésen – hogy a nyilvános beszédből, a nyelv nyilvános használatából élőkről (rádiósokról, tévésekről vagy akár az írott sajtó képviselőiről) ne is beszéljünk. Bár van egy úgynevezett standard magyar nyelv, köznyelv, amelyet mindenki megért, mindennapi életünkben általában nem, vagy nem csak ezt használjuk. Más kérdés, hogy míg az erdélyi köznyelvben teljesen elfogadott és érthető a murok vagy vinetta kifejezés, Magyarországon ezt a sárgarépa és a padlizsán helyettesíti – tehát a magyarországi és hazai köznyelvünk sem teljesen azonos. Ezen túl azonban ahány beszélő, annyi nyelv létezik, hiszen ez általunk alakul, formálódik, és csak általunk létezik. Csak a beszélőktől félteni tehát a magyar nyelvet botorság.

A magyar nyelvművelés-történet talán legismertebb alakja Lőrincze Lajos, Édes Anyanyelvünk című ötperces rádióműsorát sokan ismerhetik. Őt idézem zárásként:  

„Nyelvművelésünk szemléletét én emberközpontúnak szoktam nevezni, a régebbi nyelvközpontúval szemben. Emberközpontú két szempontból is. Először: a nyelvi jelenségeket a nyelvet beszélő ember, a társadalom érdeke, célja szempontjából nézzük; a társadalmi hasznosság, felhasználhatóság dönt a helyes és helytelen, a jó és rossz kérdésében… Másodszor: a nyelvművelés tárgya nemcsak, sőt manapság főként nem a nyelv, hanem az ember. Legalábbis így kellene lenni.”