Kvaterkázás 15. – Vastörvény
Iskolában is tanuljuk, magam is beszéltem már róla: a magyarban a családnevet ejtjük erősebb nyomatékkal, a keresztnév tapad hozzá, valahogy így: Ady^Endre, és nem Ady Endre. Persze, a körülöttünk lévő idegen nyelvekben is a vezetéknévre esik a hangsúly, de mivel ott a keresztnév áll elöl, nagyobb nyomatékot kaphat, mint amennyire a magyarban szükségünk van.
A szabályt a vers- és prózamondó vagy szövegfelolvasó versenyekre járók is betéve tudják, vagy legalábbis tudniuk kellene, hiszen annyiszor hallhatják. Nem volt ez másképpen néhány évtizeddel ezelőtt sem, amikor még Péchy Blanka ült a zsűriben. Wacha Imre Kvaterkázás című kötetében emlékezik egy esetre.
A szöveg lennebb folytatódik!
A [versenyen a] szabadon választott szövegek bemutatása folyik. A bíráló bizottság visszafojtott lélegzettel figyeli a teljesítményeket, a művésznő is ezt teszi. Sorjáznak a szebbnél-szebb, tartalmukban értékes szövegek; előttük a szerzők neve így hangzik el: Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula stb. Az ötödik alkalommal a művésznő érzékeny füle már nem bírja tovább, félhangosan megjegyzi:
– Nem a keresztnevet kell hangsúlyozni, hanem a családnevet! Ez vastörvény!
Ettől kezdve minden évben a kötelező szöveget tartalmazó lap alján ott olvasható a figyelmeztetés „Vastörvény, hogy a családi nevet kell hangsúlyozni!”
Az új „szakszó”, a „vastörvény” – olykor a teljes egyet-nem-értés jeleként cinkos – összekacsintás jelszavává is vált a „zsűri bizottság” tagjai körében. Egy időre azonban a kifejezés elindult „világhódító” útjára, némi helyesbítésekkel azóta is él.
(…)
Egyébként a „zsüribizottság” kifejezés is ilyen összekacsintó szó lett. Az egyik győri „vezérszónok” megyei titkár száján csúszott ki a szó, aki – nagyon is törekedve az ünnepélyességre és a választékos stílusra – sokak felszisszenése ellenére – többször is kimondta ezt az alkalmi szóösszetételt, amelynek mindegyik eleme önmagában is elég lett volna: vagy zsűri vagy (bíráló) bizottság.
Nagyot derültünk a pohárköszöntő alatt az új kifejezésen. Tréfásan, csipkelődve, mintegy idézőjelben használtuk magunk között. Aztán megmaradt, a szó elterjedt. Úgy jártunk vele, mint az egyszeri gyerek, akit hiába figyelmeztetett az anyja: „Ne grimaszolj, fiam, mert úgy maradsz!” Úgy maradtunk.
