A magyar a legfonetikusabb nyelv?
A nyelvünkről kialakult legek sorában eléggé előkelő helyet foglal el az a vélekedés, hogy a magyar helyesírás mind közül a legfonetikusabb…
Vagyis a magyar ember úgy beszél, ahogy le van írva és úgy ír, ahogy beszél.
És persze erre nagyon büszkék lehetünk, merthogy ez így helyes és így logikus.
Sokan már azt is rosszallják, hogy a német sch-t ír, amikor s-t mondd bezzeg amikor s-t ír, akkor azt sz-nek ejti. A képzetlen ember naiv módon azt hiszi, hogy anyanyelvének beszédhangjai és a hozzájuk rendelt betűk között valami eleve elrendelt, szükségszerű kapcsolat van. Persze előbb-utóbb találkozik idegen nyelvekkel, és megtapasztalja, hogy ugyanazt a betűt más nyelvekben „másképp mondják”, azaz más hangokhoz kapcsolják, de ebbe nehezen nyugszik bele, ösztönösen helyteleníti, és megmarad benne az az érzés, hogy csak a magyar beszél úgy, ahogy ír, a többi nyelv erre nem igazán képes.
Aztán ha tanulni kezd egy idegen nyelvet, ahogy ma már mindenki elkezd gyerekkorától legalább egy, de sokan kettőt vagy hármat is, egy idő után képes elfogadni, hogy más házban más a szokás a helyesírást tekintve, és igyekszik megtanulni a megszokottól eltérő hang–betű kapcsolatokat.
(…)
Nem lenne elegáns, ha rögtön a j és az ly kettősségre terelném a szót, amely nemcsak a kisiskolások életét keseríti egy ideig, de a gondja sokakat a felnőttkorig is elkísér.
És mégis kénytelen vagyok vele.
Nem egyszer felmerült már a helyesírási módosítások vitáiban a szakemberek között is, hogy a legjobb volna eltüntetni ezt a különbséget és a j hangot minden esetben j betűvel írni.
Valóban… de azért az eredménye… nem nézne ki egy kicsit hüjén?
De bizony!
Talán nem mindenki tudja, hogy az a bizonyos ly azért maradt fenn ilyen makacsul írásunkban, mert sokáig önálló hangot jelölt, amely a magyar nyelvterület jelentős részén létezett, leginkább lj módjára hangzott. Írásmódja is jelzi, hogy palatalizált mássalhangzókink, a gy, ny és ty sorozatába illik, amelyeknek a képzésekor a nyelv a szájpadlást, a palatumot érinti. A lj csak megközelítően jellemzi az ly eredeti hangját, ahogy a dj, nj és tj is csupán „vázlata” a gy-, ny-, ty-nek, mankó, hogy például egy idegen megtanulja helyesen kiejteni őket teljes összeolvadással. Ez a hang egyébként megvan két ismert európai nyelvben, az olaszban és a spanyolban; az előbbiben gli az írásmódja (pl. moglie ’feleség’), az utóbbiban ll (mint allá ’ott’).
Ez az egybeolvadt ly hang sok nyelvjárásunkban élt sokáig, de idővel némelyikben elváltozott. Egyes vidékeken elveszítette palatális elemét, és egyszerű l maradt belőle. [Hallhattunk ilyen megfogalmazásokat:] Ollan pofont kapsz tőlem, hüle kölök, hogy megemlegeted!… Más vidékeken viszont épp az l tűnt el ebből a hangból, és maradt a puszta zöngés palatális réshang, a j. Ez a változás pedig éppen abban a közép-magyarországi dialektusban következett be, amelyhez a fővárosi nyelv is tartozik, ennek pedig döntő befolyása van a mértékadó magyar köznyelvre, tehát a ly megmaradt helyesírási kuriózum gyanánt, és nem túl valószínű, hogy ez a helyzet megváltozzék.
Tótfalusi István: 44 tévhit a nyelvekről és nyelvünkről. Bp., Tinta, 2016. 104–107. old.
Az eredeti adás 2019. február 20-án hangzott el a Kolozsvári Rádióban.