Regionális köznyelv
Az elmúlt néhány napban a különböző nyelvi rétegekről beszéltem. Ezt a sort most a regionális köznyelvvel folytatom.
Az országos köznyelv maga sem egységes, normájában ingadozási sávok vannak, ingadozások hangzásukban, alak- és jelentéstanukban, szókészletük elemeiben. Mindezek ugyanazon a helyen is érvényesek. De ahogy a nyelvjárásokra állandóan hat a nemzeti irodalmi nyelv és a köznyelv, úgy a nyelvjárások, mint eredetibb nyelvváltozatok is befolyásolják a területükön beszélt köznyelvet. Leginkább feltűnő ez a helyi hangzásban. Gondoljunk a palócos regionális köznyelv ajakkerekítés nélküli rövid ä, illetve ajakkerekítéses hosszú á hangjaira. A déli ő-zésre (löhet, embör, szömbe) megszabott helyzetű középzárt ë-k helyén. Itt jegyezzük meg, hogy a kétféle e (nyílt e és zárt ë) még az országos köznyelv lehetősége, átfogóbb jelenség a regionális köznyelvnél.
Az viszont már a nyugat-dunántúli táj köznyelv sajátsága, hogy a középzárt e-vel szemben az e igen nyílt, az á hangszíne felé hajlik. A Debrecenben és tágabb környékén honos éi, óu, öü kettőshangzó az é, ó és ő helyén szintén több nyelvjárási jelenségnél, a helyi regionális köznyelv sajátossága.
Magyarország középső és nyugati részén a kukorica helyett a kukurica a megszokott alak, a Tiszántúlon a tengeri. Az országos köznyelvben mindkettő él, de a kukorica az általános, a tengeri már választékos, sőt irodalmias színezetű.
Köznyelvünkben a pióca a köznapibb, a nadály a választékosabb. A pióca használatos nyelvterületünk nyugati, északi és középső részének táji köznyelvében is. Északkelet-Tiszántúlon viszont a nadály a táji köznyelv általános szava. Hasonló különbségek vannak többek közt a kacsa (kácsa, réce, ruca) főnév és a talál (tanál, lel, kap) ige használatában is.
A következetes ikes ragozás ma már talán csak az erdélyi regionális köznyelvben él, feltételes és felszólító módban is. Különböznek a -hoz, -hez, -höz határozóragok is (-hez helyett -höz: például odaszalad a férjéhöz), még inkább a -ból, -ből, -ról, -ről, -tól, -től. E három pár az ó-ő, ú-ű, u-ü magánhangzójában különbözhet, valamint abban, hogy a raktározó l-t megtartják-e vagy elhagyják: -búl, -bűl, -bul, -bül, -bú, -bű stb.
A táji köznyelvek a maguk vidékén uralkodnak a nyelvhasználatban. A társalgásban is, a közéletben is, valamelyest még az előadói és szónoki stílusban is. Kétségtelenül alá vannak vetve a nemzeti nyelv normájának, de tévedés volna tagadni, hogy van viszonylag önálló normarendszerüknek. Hibáztatni csak azt a beszélőt lehet, aki túlmerészkedik területi körén a maga regionális köznyelvi sajátságaival. Az egész országhoz az egész ország nyelvi normái szerint kell szólni, és persze írni is. És itt ismét a helyénvaló – nem helyénvaló kérdésnél tartunk.
Az eredeti adás 2019. március 21-én hangzott el a Kolozsvári Rádióban.
