Családnevek a magyar nyelvben

Hajdú Mihály Családnevek enciklopédiája című kötetének bevezetőjében azt írja,  hogy a családnév szóösszetétel viszonylag új a magyar nyelvben. Először idegen nyelvek hatására a nyelvtudományi és közigazgatási szakszókincsben honosodott meg, de lassan végleg kiszorítja a régi magyar „vezetéknév” meghatározást a népnyelvből is. Az kétségtelen, hogy Európában csak a magyar nyelv használta vezetéknévül a családi nevet, hiszen csak nálunk előzte meg a családnév a keresztnevet. Ennek oka az, hogy a magyar finnugor nyelv, s nem tartozik az indoeurópai nyelvcsaládba, mint az európai nyelvek túlnyomó többsége. A két nyelvcsaládnak pedig egyik különbsége a mondatok fölépítésének grammatikájában rejlik: nevezetesen a finnugor nyelvekben a jelző megelőzi a jelzett szót, az indoeurópai nyelvekben pedig inkább követi azt. A családnevek kijelölő jelzők, vagyis több azonos keresztnevű közül kiemelik, megjelölik azt, akiről szó van, akire vonatkoznak, szakkifejezéssel: akit pontosan identifikálnak, azonosítanak. Természetesen fölmerül a kérdés, hogy miért használ a finnugor nyelvek mindegyike fordított, indoeurópai névsorrendet, nem a magyarral megegyezőt. Ennek magyarázata a magyarok esetében az a ritka szerencsés történelmi helyzet, hogy amikor a családnevek éppen kialakultak (nálunk a XIV–XV. században), még idegen nyelvi és közigazgatási hatástól függetlenek voltunk, érvényesülhetett a magyar nyelv törvényszerűsége: a jelző – jelzett szó sorrend. Finn és lapp nyelvrokonaink a családnevek kialakulásakor svéd, az észtek német, a többi kisebb finnugor nyelv (vogul, osztják, zürjén, votják, mordvin, cseremisz stb.) orosz kulturális és közigazgatási hatás alatt alakította ki családneveit, és hivatalos sorrendje a fölöttük uralmat gyakorlók nyelvi szokásrendjéhez igazodott.

S hogy mindezt miért mondtam el? Amint az előbbiekben is elhangzott, a családnevek kijelölő jelzők, vagyis több azonos keresztnevű közül kiemelik, megjelölik azt, akiről szó van. Sok János lehet, de Arany János csak egy, vagy mindenképpen sokkal kevesebb. Ezért van az, hogy a magyarban nemcsak, hogy mindig a családnév a hangsúlyos, de a keresztnév teljesen hangsúlytalan: Petőfi Sándor, Radnóti Miklós, Áprily Lajos, de ugyanez érvényes a „hétköznapi” nevekre is: Kis János, Nagy István, Szabó Pál stb. Bemutatkozáskor természetesen eshet kis nyomaték a keresztnévre is, hiszen ezen fognak szólítani minket – de ez az egyetlen kivétel!

És még valami miatt emeltem ki mára ezt a témát. A közösségi oldalakat sokan lustaságból, vagy akár szándékosan angolul használják (hogy ez mit jelent és hova vezet, az nem fér e rovat keretei közé), és így a neveik is fordítva jelennek meg. Hogy a fenti példáknál maradjak: Sándor Petőfi, Miklós Radnóti, Lajos Áprily, vagy János Kis, István Nagy, Pál Szabó. Bejegyzéseinkben sokszor megjelöljük ismerőseinket, de csak ritkán és kevesen vesszük a fáradságot, hogy egy-egy ilyen „fordított” névnek csak egyik tagját jelöljük, és magyaros sorrendet tartsunk. Ennek következtében pedig egyes ismerőseink neve elkezd fordítottan rögzülni, lehet, hogy egy idő után így is emlegetjük őket (hiszen, mondjuk, azt soroljuk, hogy kik jeleztek vissza egy eseményre) – hallottam már ilyet. Ettől pedig már csak egy lépés, hogy minden helyzetben megfordítsuk a neveinket. Holott ez, amellett, hogy különlegessé teszi a nyelvünket, hallhattuk, a nyelv logikájából is fakad: a jelző megelőzi a jelzett szót, a vezetéknév pedig a személynevünk kijelölő jelzője.

Az eredeti adás 2019. december 13-án hangzott el a Kolozsvári Rádióban.