Igenis!

Arról kaptam kérdést, hogy az igenis, egypár, jó pár szavakat egybe, vagy külön kell-e írni, és miért. Nos ezekre könnyen felelhetek: az igenist egybe, a jó párt külön, az egypárt pedig is-is.

Ez utóbbival kezdem. A „néhány” jelentésű egypár szót egybeírjuk, toldalékos alakjaiban is: egypáran voltak ott, egypárszor ültem repülőn. Ha viszont azt akarjuk mondani, hogy két darabról beszélünk, akkor külön kell írnunk: egy pár alma, egy pár cipő.

A jó pár esetében így fogalmaz a szabályzat: a fokozó vagy nyomatékosító szerepű melléknévi jelzőket különírjuk a jelzett melléknévtől; így tehát jó pár, jó néhány, jó sok – mind külön írva.

Az igenisről valószínűleg sokan azt hinnék, hogy az igen és az is szavunk összetétele – de mekkorát tévednek! Időzzünk el kissé ezeknél a kifejezéseknél.

A magyar nyelv történeti–etimológiai szótára az igen szót ismeretlen eredetűnek mondja. Ami biztos, hogy eredeti jelentése ’nagyon’ lehetett, ebben a jelentésében ma is használjuk. A pozitív válaszként használt igen az igenis-ből rövidült (tehát ez utóbbi egyáltalán nem összetétel!), és eredetileg teljes mondatban állt, pl. Igenis megírtam ’nagyon is megírtam’.

Bár azt hihetnénk, hogy ’igen’ jelentésű szó minden nyelvben van, ez tévedés. Maga a magyar is csak időnként használja, az igen helyett általában válaszolhatunk a mondat azon összetevőjével, amelyre rákérdezünk: – Moziba mész? – Moziba.; – Jössz a buliba? – Jövök.; – A piros pulóvered vetted fel? – A pirosat. stb. Sőt, a magyar az igekötőt is használhatja igenlő válaszként: – Megetted a vacsorát? – Meg. Ez általában még azokban a nyelvekben sem lehetséges, ahol elváló igekötő van (pl. német, észt).

Az igenis tehát egybe írandó, és amellett, hogy az igen szinonimájaként használhatjuk, van benne valami többlet: szolgálatkész válaszként használják például katonaságban, illetve az ellenvetés nyomatékosítására is használjuk: Igenis, kibírom!

Az eredeti adás 2020. márc. 4-én hangzott el a Kolozsvári Rádióban.