Állatnevek

A polcomon éppen 20 Tinta kiadós lexikon és enciklopédia sorakozik, valamint még 24, ugyancsak a Tinta Kiadónál megjelent Ékesszólás Kisszótára. Mégis sokszor vagyok bajban, hogy milyen oldalról is közelítsek egy-egy érdekesnek tűnő kérdéshez, mit kezdjek, hogyan tegyem közérthetővé a könyvekben levő információkat… Most viszont úgy döntöttem, ha már ott csücsül a polcomon Rácz János Állatnevek enciklopédiája, lássuk, mire bukkanhatunk benne – már csak azért is, mivel az alcímben nemcsak az elnevezések eredetét ígéri, hanem kultúrtörténetet, néprajzot, mitológiát is.

Gondoltam, olyannal kezdem, ami biztosan nem lesz benne – de tévedtem! A gyerekdalból ismert vakvarjú ugyanis tényleg létezik – de se nem vak, se nem varjú. Az összetételben a madár hangjára utaló hangutánzó hangsor (kvak-kvak-bak-kvak) népetimológiás változatát találjuk. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint az előtag azonosazzal a hangutánzó tővel, amely a vakog, vakkant igéknek is alapja, s amelynek változata a bakog igében és a bakcsó nevében is kimutatható. Merthogy a hír annyiba igaz, hogy a vakvarjú egy madár, méghozzá vízimadár, a bakcsó népetimológiás neve.

Ha már vakvarjúcska, lássuk, mi érdekes derül ki a felénk is honos, szerintem igencsak kedves kis madárról, a csókáról. A csóka fekete és a fején, hasán szürkésfekete tollazatú varjúféle madár. Európában és Kelet-Ázsiában él. A Kárpát-medencében rendszeres fészkelő, sík- és dombvidéken, erdőben és városokban egyaránt előfordul. Tartós párkapcsolatban él párjával. A csóka szelídíthető, szereti a társaságot. Megtanulja az emberi szavak kimondását, vagy más hangok, pl. kakaskukorékolás utánzását. Neve valószínűleg hangutánzó eredetű, minden bizonnyal jellegzetes „csacsogó” hangjáról kapta.

A bölömbikáról valószínűleg felnőttkorra mindenki tudja, hogy nem bika, hanem egy sűrű nádasokban élő, jellegzetesen bömbölő hangú, varjú nagyságú madár. Már a XIV. század végétől adatolható a név, melyet a hím bömbölésszerű párzási hívóhangjáról kapta, amely gyakran igen messze elhallatszik. Amikor megszólal, azt mondják: „Bőg a láp bikája”. Ez 2–3 kilométer távolságra is jól elhallatszik. Az ember könnyen utánozhatja az egyszerű hangokat, s ha szerencséje van, jön rá a válasz, sőt a hím kíváncsian megindul felé. Az összetétel előtagja a bölény állatnév alakváltozata. A bika utótag a madár mély, buffogó hangjára utal, a lat. botaurus (’ökörbika’ jelentésben), az ang. bull-of-the-bog (mocsári bika) és a sp. avetoro (madárbika) jelzi, hogy más népek is így hallják ezt a madárhangot.

Végül lássunk egy borjút, a víziborjút – ami szintén nem borjú, bár vízinek vízi. A Duna menti tájszó, magyarázata: „a viza – merthogy erről a halról van szó – a kiemelés pillanatában egyszer elbőgi magát, mint a borjú”. De méretei miatt is méltán nevezhetik borjúnak. A Fekete-tengerben élő, íváskor a folyókba vándorló, nagy vérteshal a Vaskapu erőmű miatt ma már a Duna északabbi részein nem fordul elő, de utolsó magyarországi példánya, melyet az 1980-as években Paksnál kifogtak, 3 méter hosszú és 181 kiló volt…

Az eredeti adás 2019. december 16-án hangzott el a Kolozsvári Rádióban.