Népi gyermekmondókák

Faluról járt be hozzánk egy néni gyermekkoromban, étkezések végén mindig így kérdezte meg tőlünk, gyerekektől, hogy jóllaktunk-e: „Édes kecském, jóllaktál? / Elég füvecskét kaptál?”, s mi így feleltünk (a nénitől tanult enyhe szilágysági tájszólással): „Úgy jóllaktam, hogy mán egy fűszál se tér belém!”. Hasonló szövegekből gyűjtött egy csokorra valót Küllős Imola és Laza Dominika a Tinta Könyvkiadónál 2013-ban megjelent Népi mondókák c. kötetben. Ma, a magyar kultúra napján* népköltészetünk Hamupipőkéjéről, a gyermekmondókáról készítettem a Szóközt.

A csecsemő és a kisgyermek a dajkarímek és mondókák egyszerű szövegeinek és dallamainak hallatán ismerkedik meg anyanyelvével. – írja a bevezető tanulmányában Küllős Imola. Gondolom, nemigen akad az olvasók között olyan, aki gyermekkorában ne hallott vagy később ne mondott, énekelt volna altató dalt, kiszámolót, csúfolót vagy köszöntőversikét. A hagyományos gyermekköltészet három nagy részre tagolódik: dajkarímek (felnőttek énekelik, mondják a legkisebb korosztálynak), gyerekek által költött mondókák és a gyermekjátékok kísérőszövegei.

Biztosan sokan ismerik valamilyen változatát a Tente, baba, tente kezdetű altatónak, az Ez elment vadászni… ujjkiszámolónak vagy a Csiga-biga, gyere ki kezdetű állathívogatónak, akár az említett könyvben szereplő formában, akár más dallammal/szöveggel. Az ezekhez hasonló népszerű szövegeken kívül ismeretlenebbekkel is találkozhatunk a kötetet lapozgatva, nem egy közülük az archaikus szövegeket, ráolvasásokat, bájolókat, esővarázsló rigmusokat idézi – ezek többségében funkciójukat is megtartották, még ha nem is bírnak olyan erővel, mint „felnőtt” társaik. A gyermekfolklór mindig a felnőttek világából merített és alakította ki sajátos világát, átvéve-átalakítva a felnőttek szokásait, ezért benne a mára eltűnt mágikus világkép, mágikus cselekedetek és kiveszőfélben lévő szokásaink lenyomatát találjuk.

A gyermekmondókák között olyanokat találunk, mint például dajkarímek, állatos vagy az idő tagolására, időjárásra vonatkozó mondókák, csúfolók, kiszámolók, beugratók, köszöntők stb., a csecsemőkortól nagyjából 8-10 éves korig. Gyerekkoromban még mi is tudtunk legalább 4-5 féle kiszámolót, bújócska vagy fogócska előtt azokkal döntöttük el, hogy lesz a hunyó vagy a macska. Csön-csön gyűrűt, Adj király, katonát vagy Elvesztettem zsebkendőmet, illetve ugrálóiskolát is gyakran játszottunk, vagy ugróköteleztünk, gumiztunk még 10-12 éves korunkban is, sokszor tornaórán. Persze, olykor „modernizáltuk” a játékokat, szövegüket vagy a feladatokat kicseréltük, alakítottuk – de hát végül is ezért a népköltészet része. Ahogy hallom, a gyerekek bár manapság is megteszik ezt, régi, és főleg bonyolultabb, kötöttebb népi gyermekjátékszövegeket már nemigen tudnak. Kár, hiszen a kisgyermekkori szövegtanulás a későbbieknek megalapozója lehet.

*Az eredeti adás 2020. január 22-én hangzott el a Kolozsvári Rádióban.