Beelőz, bealszik – napjaink nyelvhasználata
A mai magyar nyelv neologizmusai között legszembetűnőbb a be- igekötő burjánszerű terjedése: szép lassan minden más igekötőt kiszorít nyelvünkből. Beelőz, bealszik, beájul, besminkel, beemel – hogy a bevállal vagy a beszól szavunkat már ne is említsük. Miért alakult ez így és mi a gond vele?
Az igekötő a magyar nyelv egyik legmozgékonyabb, így leggyakrabban változó kategóriája. Egyre több igekötős ige keletkezik, illetve a már meglévők veszítik el jelenlegi szókezdetüket, és kapnak egy másikat, jelentésük módosul: új jelentést vagy jelentésmozzanatot kapnak. Ezek a változások főleg a szlengben érhetők tetten (eddig), így nyelvhelyességi szempontból is sok kérdés vetődik fel velük kapcsolatban, valamint az is, hogy egyáltalán „továbbengedjük-e” őket a köznyelvbe. Hiszen ezek a kifejezések baráti környezetben elfogadhatók, de a művelt köznyelvben, szaknyelvben, sajtónyelvben már nem biztos, hogy jól hangzanának. „XY beszólt YZ-nek, aki ezen besértődött, és beolvasott neki.” Ugye? Szóval, csak csínján a bégetéssel.
A be- az igekötős igékben értelemszerűen befelé irányuló mozgásra utal, mint például a bemegy, belát, beír, belép; a cselekvéssel létrehozott belső helyre helyez valamit, mint a bekarikáz esetében; egy terület egészére vonatkoztat: bebarangol, bejár; befejezettséget sugall, mint a bebizonyít, bealkonyodik; illetve felénk irányuló cselekvést is jelezhet, mint a begyűjt, beszerez ’magának gyűjt, magának szerez’ jelentéssel.
A be- egyéb használatának elterjedésébe minden bizonnyal nagy szerepe volt a Big Brother valóságshow-nak, ahol a játékosok bevállalták a szereplést – s ez a szó aztán szépen begyűrűzött a köznyelvbe – holott semmivel sem mond többet annál, hogy vállalták. A beelőz használatának sincsen értelme: az előz, megelőz vagy akár kielőz már régebb óta létező szavaink tökéletesen elegendők. A bealszik vagy beájul előtt is értetlenül állok, nem érzem, hogy többletjelentést adna a be- igekötő az elalszik vagy elájul szavakban szereplő el- igekötő helyett. A beemel, bizonyos újfajta használatában pedig egyenesen félreérthető. A Két és fél kilót beemelt [súlyemelő az előre jelzett kezdősúlyán]. mondatban a beemel arra vonatkozik, hogy a súlyemelő két és fél kilóval eltért az előre jelzett kezdősúlyától (hogy merre, azt nem tudjuk). Viszont a beemel szavunk eddig is létezett: pl. autócsomagtartóba, csónakba emelünk be dolgokat, amikor betesszük őket.
A be- igekötőnk tehát létezik, túlzott vagy kizárólagos használatától viszont nemcsak azért jó tartózkodnunk, mert félreérthetőek leszünk, hanem azért is, mert ha minden más igekötőt kiszorít, nyelvünk elszürkül, ellaposodik.
Az eredeti adás 2017. nov. 9-én hangzott el a Kolozsvári Rádióban.
A kultúránk legnagyobb kincse az édes anyanyelvünk, amit a Habsburg zsidók kezdtek eltorzítani. Azóta folyamatos a torzulás. A slenget pedig főként a félműveltek használják. Azok, akik igénytelenek az anyanyelvükkel kapcsolatban. Erre a rossz folyamatra folyamatosan fel kell hívni a figyelmet és a visszafordítására nagy hangsúlyt kell fektetni.
Kedves László!
Nagyon köszönöm hozzászólását! Mindazonáltal nem értek teljesen egyet önnel. Azt magam is vallom, hogy kultúránknak egyik legnagyobb kincse az anyanyelvünk – kisebbségben ez még inkább így van. Persze, így van ez minden más nyelvvel is a maga rendjén. Kell is vigyázni rá, művelni, amennyire csak lehet, és ahogy a különféle helyzetek megkívánják.
Az viszont nem mondható, hogy bárki is elrontotta volna. (A történelmi kérdésekbe nem megyek bele, mert nem az én asztalom, lévén nem vagyok történész, és mint suszter a kaptafánál, én is megmaradok annál, amihez értek.) A nyelv amióta megszületett valamikor az ősmagyar korban, folyamatosan változik. Ma nem úgy beszélünk, mint 100, 200 vagy 1000 éve, és 100, 200 vagy 1000 év múlva nem úgy fognak beszélni, mint mi most. Ennek egyetlen oka van: a nyelvünk aszerint változik, ahogy a nyelv használóinak, azaz nekünk az életkörülményeink, a minket körülvevő világunk változik. Ha nem honosítottunk volna meg tucatnyi számítástechnikai szót, ma nem tudnánk jóformán létezni sem. De menjünk visszább: ha nem vettünk volna át számos szláv, török, osztrák-német, latin kifejezést, ma a zöldségeink, gyümölcseink, konyhai eszközeink és tevékenységeink, vagy akár az oktatáshoz kötődő fogalmak jelentős részét nem tudnánk megnevezni. Persze, lehetnek szavak, kifejezések, amelyek nekünk nem tetszenek, de ahogy nem mondhatjuk azt, hogy senki ne öltözzön sárgába, mert én nem szeretem a sárgát, azt sem mondhatjuk, hogy senki ne használjon valamilyen kifejezést, ami nekünk nem tetszik. Amit viszont megtehetünk: a magunk háza táján sepregetni, a magunk nyelvhasználatát tökélyre fejleszteni, pl. tudni, hogy a szlenget magyar sz-szel írjuk (vagy esetleg angolosan slang formában), és hogy a tagmondatok közé vesszőt teszünk – s mindezzel példát mutatni másoknak.
Egyébiránt, ami a szlenget illeti: rengetegféle, nyelvészeti, szociológiai, szociálpszichológiai meghatározása (avagy meghatározhatatlansága) létezik. Ami szerintem legközelebb áll a valósághoz: a szleng egy szociolektus, egy rétegnyelv, amelyet azonos foglalkozású, korú, érdeklődési körű társadalmi csoportok alakítanak ki ún. belső használatra. Rendkívül fontos szerepet tölt be a csoportkohézióban, illetve a csoportnak másoktól való elkülönülésében. Régebbi értelmezésében csupán szókincsnek tekintették, ami leginkább a mondanivaló színezésére, hangulatfestésre alkalmas. Egészen biztos, hogy ön is, mind mindannyian, számos szleng kifejezést használ úgy, hogy nem is tud róla. Ami fontos viszont: mindig tudni kell, hogy adott helyen, időben, körülmények között mely kifejezésformák a helyénvalók, és melyek nem.