A magyar szórend kötetlen?

Régen idéztem már Tótfalusi István 44 tévhit a nyelvekről és nyelvünkről című kötetét. Egyik fejezetének címe: a magyar szórend kötetlen. Nos, ez is tévhit, lássuk, miért…

Sokan vélekednek így, és tulajdonképpen van benne valami, de ha alaposabban megnézzük, kiderül, hogy féligazságról van szó. A magyar mondat szórendje ugyanis nem teljesen kötetlen, bár sok más nyelvvel való összehasonlítás érthetően kelt ilyen benyomást.

Az angolban például valóban bajos a szigorú alany + állítmány + tárgy vagy alany + állítmány + részeshatározó + tárgy sorrendtől eltérni, mert egészen más értelmű vagy értelmetlen lesz a közlés. (…)

A magyarban, főleg ha a nyomaték az állítmányon (az alábbi példánkban a megüli igén) van, kétségtelenül kevesebb a kötöttség, túl azon persze, hogy a jelzőnek a jelzett szó előtt kell állnia. Este a füvet megüli a harmat – e mondat értelme nem, legfeljebb lejtése, dallama, hangulata változik, ha tetszés szerint átrendezzük. Este a füvet a harmat megüli; A harmat este megüli a füvet; Megüli este a harmat a füvet; Megüli este a füvet a harmat; Este megüli a harmat a füvet… és így tovább, még jó néhány változatban.

Ám csökken a lehetséges változatok száma, ha a nyomaték valamely más mondatrészre esik, pl. az egyik határozóra. Este üli meg a harmat a füvet (s nem máskor). Ettől fogva az este üli meg szókapcsolat felbontása már a közlés értelmét is megváltoztathatja: mást jelent a harmat üli meg (és nem a dér) vagy a füvet üli meg (és nem a fákat) szerkezet. Ez már a kiemelés kérdéséhez tartozik.

A kiemelést más szóval mondathangsúlynak is nevezhetjük, legalábbis az esetek többségében. Azt jelenti, hogy a mondatbeli nyomatékot nem az állítmányra, hanem valamelyik más mondatrészre, mégpedig az alanyra, a tárgyra vagy (valamelyik) határozóra tesszük. (A jelző általában ezek egyikéhez kapcsolódik, ezért – legalábbis írásban – nem szokás kiemelni.)

A mondat „nyugalmi” állapotában az állítmány tartalmazza a lényegi közlendőt, tehát rajta van a nyomaték. Az est második részében az énekkar előadta az új kantátát. A hangsúly itt azon van, hogy valaki (valami) valamikor előadott valamit.

Ha tárgyat akarjuk kiemelni, akkor így fest a mondat: Az est második részében az énekkar az új kantátát adta elő. (Tehát azt és nem más zeneművet.)

A határozó a következő formában kaphat hangsúlyt: Az énekkar az új kantátát az est második részében adta elő. (Tehát nem más időpontban vagy más alkalommal.)

Végül az alanyra így helyezzük a nyomatékot: Az est második részében az énekkar adta elő az új kantátát. (Tehát nem hanglemezről játszották le.)

Ha a három utolsó mondatot jól megfigyeljük, könnyen felállíthatjuk a magyar nyelvre nézve a kiemelés két szabályát.

1. A kiemelt mondatrészt közvetlenül az igei állítmány elé helyezzük (az új kantátát adta elő; az est második részében adta elő; az énekkar adta elő).

2. Kiemeléskor az igekötő mindig az ige mögé kerül (adta elő). (…)

Tótfalusi István: 44 tévhit a nyelvekről és nyelvünkről. Bp., Tinta, 2016., 108-109. old.

Az eredeti adás 2019. május 16-án hangzott el a Kolozsvári Rádióban.