Fazék, lábas – drótostót
Beszéltem már a csupor, csésze, bögre dilemmáról, hogy mikor melyiket kell, lehet vagy szokás inkább használni. Ma két szintén mindennapi konyhai tárgyról és nevüknek eredetéről lesz szó.
Azt olvastam valahol az interneten, hogy sokan, még ha már nem is kezdő szakácsok, nem tudják, hogy mi a különbség a fazék és a lábas között. Pedig ez mai formájukban is nagyon egyszerű: a fazék magas falú, magassága nagyobb az átmérőjénél, éppen ezért lassú tűzön, hosszú ideig főzött ételek, például levesek elkészítésére alkalmas; a lábos alacsony peremű, lapos, alapterülete sokkal nagyobb mint a magassága. Létezik füles vagy nyeles változatban is.
De ha füle és nyele van – miért lábas? A néprajzi lexikon szerint tűzálló agyagból, később vasból való, széles fenekű, kerek, lapos edény, alján három, rendszerint egymástól egyenlő távolságra elhelyezett lábbal, amellyel nyílt tűz fölé helyezték. Oldalfala magasságától függően van mély és lapos változata. Fogói változatosak: korongolt nyél, amelyet a fenekével nagyjából párhuzamosan helyeznek az oldalára; egy, ill. két fül. Országosan elterjedt forma volt. A tárgy legjellemzőbb részének, a lábának neve vált az egész tárgy nevévé, holott ma már leginkább üzleti gyártmányúakat használunk, amelyekből nem is készül valóban lábas változat.
A fazék eredeti formájában tűzálló agyagból készült főzőedény, ritkábban élelmiszertartó. Szája széles, nyaka nincs. Egy vagy két függőlegesen elhelyezett füle volt – gondoljunk csak a még ma is használatban levő (például töltöttkáposzta főzésére kiválóan alkalmas) cserépfazekakra. Az egyik legváltozatosabb formájú edényfajta. Legszembetűnőbb formai tulajdonsága hasas formája volt. A cserépedények között a legfontosabb szerepe van: ettől az edénytől kapta nevét maga a mesterség is a legtöbb európai nyelvben.
A régi típusú edények egy mára kihalt mesterséget is éltettek: a drótostótokét. A 18. században Trencsén vármegye északi területének férfilakossága egyre inkább szembesült azzal, hogy a mezőgazdaságból nem tudja fönntartani a családját. Terméketlen, köves földek, mostoha időjárás, kezdetleges földművelési módszerek – ez mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy a férfiak valami új megélhetési módon kezdjék törni a fejüket. Már korábban is eljártak Sziléziába dolgozni, innen hozták magukkal a drót megmunkálásának ismeretét. A drótosoknak csak egyik rétegét képezték a mifelénk is ismeretes szegény házaló mesteremberek, akik hátukon cipelték egész műhelyüket. Kezdetben egymagukban, majd inasukkal járták a világot, és egy időben az egész magyar nyelvterületen azzal ijesztgették a gyerekeket, hogy ha rossz leszel, elvisz a drótostót! Ennek alapja ugyan nem volt, de marcona külsejük és idegen beszédük miatt ijesztően hathattak a gyerekekre. Végezetül még egy érdekesség: a drótosinas szlovák neve džarek [dzsarek], mely a magyar gyerek szóból származik.
Az eredeti adás 2019. november 7-én hangzott el a Kolozsvári Rádióban.