Szóköz podcast

Kvaterkázás 7. – Táncrend, avagy a következetesség

Javába tart a farsang, a vízkereszttől (január 6-tól) húshagyó keddig (idén február 13-ig)* húzódó időszak, amely a tavaszvárás örömünnepe, hagyományosan bálokkal, mulatságokkal teli napok, hetek jellemzik. Bár nem farsangi, de kedves történet, amelyet Wacha Imre örökített meg – s melyből ismét csak kitűnik, nagy és jeles nyelvőreink is csak emberek, és bizony szeretnek táncolni, mulatni.

Táncrend, avagy a következetesség

Vacsora után – már túl a versenyeken, a szakmai értékeléseken – a kellemes beszélgetések, eszmecserék mégis csak a versenyről, a feladatokról, a tapasztalatokról szóltak. Az egyik verseny utáni fogadáson Blanka asszony egy-két órát indig velünk töltött.

Péchy Blanka körül akkor is a kiejtésről, a Beszélni nehéz! feladatokról, a mondatoknak „pont-pont-vesszőcske” néven is emlegetett hangsúlyjelöléséről, a Beszélni nehéz! körökről folyt a szó. Így zajlott ez évről évre. Kísérletek mégiscsak történtek a kiejtés jelölésének gondjairól szóló kötelező témák kibővítésére.

Péchy Blanka művésznő néhány év után a tanárnők számára Blanka nénivé változott. A bankett befejezése után a művésznő viszonylag korán ment el lefeküdni. A versenyek „hőskorában” még fiatal tanárok többsége ma már „veterán”. Ők a fogadás protokolláris részének végezte és Blanka asszony távozása után még együtt maradtak egy kis beszélgetésre, népdaléneklésre. Győrött csak ezután ment a társaság „városnéző sétára”.

Egy alkalommal Újhelyen, ahol nem volt esti városnézés, csak népdaléneklés, és Blanka asszony még nem ment aludni, a társaság biztatására valaki megkérdezte tőle, hogy melyik népdalt szereti, elénekelnék neki. Szinte felháborodottan szólt vissza:

– Nem azért jöttetek össze, hogy énekelgessetek – mondta –, hanem beszéljétek meg a szakkörök gondjait, a versenyeket!

A nótaszó csak akkor hangozhatott fel, ha Blanka néni már nyugovóra tért.

Az egyik évben azonban „rendbontás” történt. A kísérő tanárok között sok volt a fiatal, s ők valahonnan magnót szereztek, zenélni, sőt táncolni kezdtek. Blanka asszony feletébb méltatlankodott, olykor még idegesen körbe is nézett, hogy a zene miatt alig értjük egymás szavát, és emiatt nem lehet eléggé komolyan szót váltani a példamondatok elemzéséről. Ráadásul a tanárok, azok a „szemérmetlen” tanárnők – férfi tanár mindig kevés volt a versenyeken –, tehát azok a rendbontó fiatal tanárnők, ahelyett, hogy a mondatok hangsúlyozásának jelölését gyakorolnák, még táncolni is kezdtek. Egy idő múlva azonban őt is átjárta a zene, s bár alig-alig láthatóan, de ringatózni kezdett a zene ritmusára, abbahagyta a beszélgetést, és mosolyogva figyelte a táncolókat. Ezt látva Benczédy József (számunkra Benczédy Jóska) felesége, Panna asszony, aki néha el-eljött a versenyre, felbiztatott néhányunkat:

– Kérjétek már fel! Nem látjátok, hogy szívesen táncolna?

Felkértem. Hosszas, kedves szabódás után „kötélnek is állt”. Pillekönnyűséggel, kecses mozgással, elegánsan táncolt, noha jóval túl volt a 80. életévén. Láthatóan boldogan. Élvezte azt is, hogy táncolhat, és azt is, hogy mindenki mosolyogva nézi, sőt sokan fényképezik is.

Mikor az est végeztével elköszöntem tőle, megszólalt:

– Imre! Ugye jövőre is táncolunk?

A következő évben, amikor meglátott, kissé szégyenkező mosollyal, ezzel a mondattal fogadott:

– Imre, táncolunk?

S az este végén mindig ezzel búcsúzott:

– Ugye jövőre is táncolunk!

Így ment néhány évig. Az egyik évben azonban elesett, eltörte a lábát, s botra támaszkodva jött az újhelyi versenyre. Mikor meglátott, szomorú mosollyal mondta:

– Nem táncolhatunk, eltörött a lábam.

A fiatal tanárnők azonban táncoltak.

Az est végén, amikor láttam, hogy szállására készülődik, s botjára támaszkodva búcsúzkodik, odamentem hozzá én is elköszönni. Mikor meglátott, kihúzta magát, szúrós tekintettel nézett rám, s metszőn éles, számonkérő hangon felcsattant:

– Imre! Még csak fel sem kért!

Bennem megállt az ütő, egy ideig „se kép, se hang”, aztán csak annyit tudtam kinyögni:

– De hát a művésznőnek eltörött a lába! Nem tud táncolni!

Mire ő, éles, de szemrehányó, szinte fegyelmező hangon:

– Attól még felkérhetett volna!

A történetnek azonban nincs vége! Okulva azon, hogy nem a tánc a legfontosabb, hanem a gesztus, a felkérés, a következő évben – noha tudtam, hogy újra balesetet szenvedett – nem sokkal a tánc megkezdése után odamentem a tanárokkal, zsűritagokkal beszélgető művésznőhöz s felkértem. Méltatlankodva csattant fel:

– Hát nem tudja, hogy el van törve a lábam?!

– De tudom, művésznő – mondtam. – De felkérni azért szabad. Ugye?

Ezután „bűneim” megbocsáttattak. Sőt! Egy kedveskedő mosoly kíséretében meg is simogatta az arcomat.

Wacha Imre: Kvaterkázás. Bp., Anyanyelvápolók Szövetsége, 2016. 270–272.

*Az eredeti adás 2018. jan. 31-én hangzott el a Kolozsvári Rádióban.

Neked mi a véleményed?

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .