Kvaterkázás 13. – (Le)szólítani a nőket
Az Anyanyelvápolók Szövetsége mottója anyanyelv- és magatartáskultúra, ugyanis azt vallják, valljuk, hogy a pallérozott nyelvhasználat mellett éppolyan fontos, hogy tisztában legyünk az alapvető illemtani szabályokkal, hogy legalább amikor szükséges, ne csak beszédünk, de viselkedésünk is helyénvaló legyen. A két területnek az összekapcsolása már csak azért sem esetleges vagy önkényes, hiszen létezik nyelvi illem is. Wacha Imre Kvaterkázás című kötetének egyik kis történetében is erről ír az Előadások a TIT-ben és a magyar nyelv hetén részben.
Cifrább volt egy harmadik eset. Egy munkásszállásra hívtak, hogy tartsak előadást, „Hogyan szólítsuk a nőket?” címmel. Abban az időben folyt a nagy társadalmi vita az asszonynév használatáról, az asszonynév formájáról, arról, hogy az asszonyok használhatják-e asszonynevük helyett a lánykori nevüket vagy mindkettőt stb. Mindezt a „női egyenjogúság” körüli vita vetette fel. Az ilyen című előadást kérte egy munkásszállás kultúrfelelőse. Megérkezésem után, estefelé 6-7 óra tájban, bevezettek a munkásszállásra. Nagy terem, 6-8-10 különálló emeletes vaságy, a szoba közepén dobkályha, a munkások öltözködtek, vetkőződtek, mosdani, fürödni mentek, volt, aki a vacsoráját főzte. Amikor némi csend lett, elmondtam a megrendelt előadás témáját: arról fogok beszélni, hogyan szólítsuk a nőket. Ebben a pillanatban elém tántorodott egy kissé ingadozó, billegő „szaktárs”:
– Jaj, de jó, hogy jött az elvtárs! Legalább megmondja, mit csináljak, mit mondjak, ha meglátok egy csinos nőt, és meg akarok ismerkedni vele!
Csend. Aztán megszólalok:
– Kedves barátom! Nem arról kell beszélnem, hogyan szólítsuk le a nőket, hanem hogy miként szólítsuk meg őket.
És illemtanóra következett, benne nyelvi illemtan is. Kis időre félbe maradt a vacsorafőzés.
Wacha Imre: Kvaterkázás. Bp., ASZ, 2016., 182. old.
Az eredeti adás 2018. október 2-án hangzott el a Kolozsvári Rádióban.