Nyelvi norma
Beszéltem már a választékos nyelvről, a különböző rétegnyelvekről, arról, hogy mikor kell ragaszkodnunk a standardhoz, s mikor nem feltétlen. Csak magáról a nyelvi normáról nem beszéltem eddig.
Nyelvünk rendszerhálózatának van a legműveltebbek által használt és az egész nyelvközösségre ható, átfogó írott és beszélt változata: ez a nemzeti nyelv. Élnek területi, társadalmi, réteg- és csoportszintű alváltozatok is a föléjük rendelt főváltozat mellett. Az alváltozatokban alárendelt normák is érvényesülhetnek. De a jelenségeket itt is elsősorban a nemzeti nyelv normáihoz kell viszonyítanunk.
A nyelvi normákat rugalmas szilárdság jellemzi. Átfogó általánosságuk nem azonos az átlagossággal (pl. ha a beszélők többsége használja is az ún. szukszük-suksük-ragozást, ettől ez mégsem normaszerű). Szükségszerűségük tükrözi a nemzeti nyelvnek mind fejlődését (a mai gyakorlatot befolyásoló múltját és a jövőbe vezető újításainak értékét, régi és új nyelvi tekintélyek hatását), mind jelen szerkezetrendszerét (pl. mást-mást jelent a valamennyi névmás alanyi és tárgyas ragozással). Lényegisége kirekeszti az esetlegest: az idegen, idegenszerű és divatos szavakat, kifejezéseket, felkapott, de kérészéletű kapcsolásmódokat.
Ez az általános, szükségszerű és lényegi kapcsolás- és elemrendszer mindig is megvolt bennfoglaltan nyelvünkben. Más kérdés, hogy mennyire és milyen pontosan, jól tárták fel. Ma sincs még kiejtési és hangsúlyozási normákat feltáró kézikönyvünk, csak ismerkedünk a magyar szövegszerkesztés normáival (azt sem tudjuk, meddig normaszerű valamely fajtájú szövegben egy többszörösen összetett mondat, mettől kerül kívül a normákon). Nemzeti nyelvünk legnagyobb szótárai is csak megközelítőleg teljesek és pontosak; némelyik részletében vitatható a helyesírási szabályzatunk; vannak kétes pontjai legjobb nyelvtanainknak is. (Ez szükségképpen így van minden más nyelvben is!) Mégsem tehetünk mást, mint hogy ezekhez alkalmazkodunk beszédünkben és írásunkban, ha közlési helyzetünk olyan, hogy beszédtársaink, olvasóink elvárhatják tőlünk a nemzeti nyelv normáinak tiszteletben tartását. Világos, hogy elméleti témáról (már csak eszközök hiányában sem) szólhatnánk következetesen nyelvjárásban, etikai értekezést v. vallási prédikációt sem fogalmazhatunk meg argóban v. vulgáris stílusban.
A nemzeti nyelv normáiban nyilvánul meg magának nemzetünknek az egysége is (más fontos kapcsokkal együtt, természetesen!). Terjeszteni is, csiszolni is azok kötelessége, akik hozzájuthattak mind a legszélesebb, mind a legmélyebb nyelvi, irodalmi műveltséghez. Tekintélyükkel vissza is hatnak e normákra, olykor zsákutcákba is terelik a nemzeti nyelvet (l. az ikes ragozás történetét!); a nyelv „tulajdonosai” azonban általában képesek az öngyógyításra.
Az eredeti adás 2019. március 11-én hangzott el a Kolozsvári Rádióban.
