Gügyögősdi

Korábban beszéltem már az édinyelvről, de az előző Szóközök szleng-témáját követően talán nem árt újra visszatérni ehhez a jelenséghez, amelyet Grétsy László gügyögősdinek nevez Anyanyelvünk tájain c. kötetében.

Tudom – kezdi Grétsy – olvasóimnak – azaz hallgatóimnak – semmi újat nem mondok azzal a megállapításommal, hogy nyelvhasználatukra egyre jobban rányomja a bélyegét a gügyögősdi, azaz a legkülönfélébb nyelvi rétegbe tartozó, leginkább i, ci, csi, máskor pedig aj, ej, osz, esz, usz, kó és egyéb végződésű szavak becéző jellegű használata, főleg úgy, hogy az eredeti szót, amelyhez a felsorolt képződmények kapcsolódnak, megkurtítják, megrövidítik. Ebben a gügyögősdiben elsősorban a fiatalok vesznek részt. Nem véletlen, hogy a tantárgynevek vagy a ruhadarabok „modern”, azaz trendi nevei szinte mind példái ennek a folyamatnak: töri, tesi, biosz, pszicho, ruci, naci, pulcsi, szerkó stb. De a felnőttek világában is ott vannak, s egy inkább előretörnek a hasonló keletkezésű divatos, szlenges szavak (némelyiknek a jelentését is megadom): aksi, ari ’aranyos’, becisomiz ’becsomagol’, bünti, cserkó (és vele, a cseresznyével együtt számos más gyümölcsnév), csiripöri, depi ’depressziós’, filózik, imcsiz ’imád’, krimó, mizu, nyüzsi ’nyüzsgés’, örihari stb. Az utóbbi típus, amely az örök harag formából fakad a maga összetett voltával, különösen kapós újabban. Balázs Géza kollégám „duplainfantilisek” minősítéssel többek között ilyeneket sorol fel: köribari ’környezetbarát’, mobcsitelcsi, ubisali, üzirözi ’üzenetrögzítő’

Nekem voltaképpen nincs bajom ezekkel a játszi képzésű formákkal, sőt úgy vélem, hogy a megfelelő környezetben jó szolgálatot tesznek használóiknak. De azt, hogy túlzott divatja infantilissá, gügyögővé teszi az egész nyelvhasználatot, továbbra is vallom, és ezért némi visszafogottságot kérek az ilyen típusú szavakhoz különösen vonzódóktól. Egy regionális lapban ezt a harsogó címet olvastam: „Lemezbörze: a férfiak turija”. Csak akkor jöttem rá, hogy ez a címbeli szó régi holmikat, ezúttal lemezeket áruló kisboltot jelent, amikor végigolvastam a cikket. Talán jobb lett volna a címben, amely az olvasó eligazítására szolgál, az ismertebb turkáló formát, használni. Egy képes hetilapunkban pedig egy ismert énekes a kislánya születése után érzett határtalan örömét osztva meg a lap olvasóival, a valóban csodaszép csöppség még csak alakuló szokásairól többek között így áradozik: „Szophi egyre öntudatosabb, sőt rafkós! Tudja: ha sír, akkor felvesszük.”

Természetesen mi, olvasók is osztozunk az énekes örömében. Bennem azonban mégiscsak ágaskodik a kétkedés kisördöge, s azt kérdezi: vajon mindenki tudja, milyen az, aki rafkós?

Persze, aki elég ravasz, s elég rafinált, az a szövegből – akár az enyémből is – kikövetkezteti.

Grétsy László: Anyanyelvünk tájain. Bp., Tinta, 2017. 197-196. old.

Az eredeti adás 2019. április 8-án hangzott el a Kolozsvári Rádióban.