Hiperkorrekció

Beszédünkre, írásunkra minden esetben jó figyelnünk, de vigyázzunk, hogy ne essünk túlzásba. A hiperkorrekció, vagy túlhelyesbítés olyankor fordul elő, ha attól való féltünkben, hogy helytelenül mondunk valamit, akkor is javítjuk magunkat, amikor nem kellene. Ilyen például, ha nem vesszük figyelembe a hasonulást, és minden hangot nyomatékosan kiejtünk: a monta alak helyett úgy ejtjük, hogy mondta, vagy a tejjes helyett hogy teljes. Talán a legismertebb példa Kádár Jánostól származik, akinél a szocializmus útján második szava nem a szabályos [úttyán], hanem [út-ján] volt.

Biztosan mindenki emlékszik, hogy az iskolában mennyit sulykolták a suk-sükölés helytelenségét, vagyis a standard beszédben nem a meglássuk, hanem a meglátjuk, nem az értsük, hanem az értjük a helyénvaló. Helyesnek helyes az utóbbi változat is, azonban felszólító módban. Nem szorítsa, hanem szorítja a cipő a lábunkat. Ha viszont valakit arra kérünk, hogy ne kösse szorosra a fáslit a sebünkön, azt mondjuk: Ne szorítsa meg annyira a kötést! Hiperkorrekció esetében előfordulhat, hogy ez a mondat így hangzik: Ne szorítja meg annyira a kötést!

A Valahol Európában elhíresült kívánsága (Könyörgöm, akasszuk fel!) is a hiperkorrekció terméke. A darabbeli kisfiú ikesen ragozta az iktelen könyörög igét (nincs olyan, hogy *ő könyörgik). Hogy miért? Talán mert azoktól, akikre hasonlítani akart, az eszem, játszom, lakom, nem pedig az eszek, játszok, lakok formákat hallotta. Így arra jutott, hogy egy tanult ember az alanyi ragozásban is az -m toldalékkal él. Akkor viszont micsoda szégyen a könyörgök! Mielőtt bárki megszólhatta volna, sietve legyártotta az addig nem létező könyörgöm alakot. Vagyis valami helyeset, amit tévesen helytelennek vélt, sikerült valóban helytelenné tennie.

A -ban/-ben, -ba/-be végződésekkel is gyakran meggyűlhet a bajunk. Az első, -ban/-ben rag a hol?, a -ba/-be pedig a hová? kérdésre felel, ezt már általánosban tanultuk. Mindennapi beszédünkben a szóvégi -n gyakran lemarad, hiszen úgyis érthető, és mondandónk tartalmára figyelünk. Ha azonban minduntalan kijavítanak, hogy márpedig nem iskolába’ voltam, hanem iskolában, nem az autóba’ felejtettem a telefonom, hanem az autóban, hajlamosak leszünk olyankor is kitenni az -n-t, ha nem kell: például A fiú bement a házban – ez pedig már helytelen.